Salátaügyi nézeteim fejlődése a hazai munkásmozgalom történetének e fontos mozzanatával csak lazán kapcsolódik össze, mindössze arról van szó, hogy vidéki életformám 1966-ban fővárosira cserélődött, s ezzel összefüggésben a rafinált fényűzés különféle formáival találkoztam, mint például a franciasaláta és más, hasonlóképp kifinomult ínyencségek. Közben Kállai Gyula helyett Fock Jenő lett a miniszterelnök; Dobi Istvánt Losonczy Pál váltotta fel az Elnöki Tanács elnöki posztján, majd a Budapesten tartózkodó Brezsnyev új szovjet-magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést írt alá. Különféle hetilapok női rovatait olvasva arról is értesültem, hogy az új típusú, szocialista háziasszony időnként salátavacsorával kedveskedik a férjének, bár ezzel kétségkívül azt kockáztatja, hogy ura felborítja a vacsoraasztalt, majd a pohár után nyúl.

Mindebből az derült ki, hogy a salátakérdés gyökeres újragondolása se halogatható tovább. A művelet késedelem nélkül elkezdődött, de máig nem jutottam a végére.

Nyelvészeti jellegű kutatásaim eredményeképp mindenekelőtt kitűnt, hogy a saláta = saláta azonosság a magyaron kívül csak a németben van meg (Salat, Kopfsalat), egyébként nem törvényszerű, mert hiszen az angolban az étel salad, a növény lettuce, portugálul az étel szintén salad, a növény viszont alface, franciául salade, illetve laitue, olaszul insalata és lattuga, spanyolul ensalata és lechuga. Vagyis a saláta nem attól saláta, hogy salátából van, hanem valami mástól.

Mitől vajon?

Az általam korábban ismert saláta két fő komponensből állt, úgymint (1) fejes saláta és (2) öntet, azaz ecetes-cukros víz. Ha tehát nem a saláta teszi a salátát, akkor nyilván az öntet teszi, vagyis saláta lényege abban áll, hogy egy tálra különféle ehető anyagokat pakolunk, és valamilyen nem (vagy kevéssé) mérgező folyadékot öntünk rájuk.

Rögtön belátható, hogy ez sem igaz. A görögöknél mindenütt kapható és méltán népszerű khoriatiki, amit a turisták „greek salad” néven ismerhetnek, az egyik leghíresebb salátaszerű képződmény ezen a világon, összetétele paradicsom, uborka, olajbogyó, plusz egy szelet feta, amit egy e célra készült fűszerkeverékkel meghintenek. Semmi öntet. Van az asztalon olaj meg ecet, a vendég, ha akar, locsolhat olajat a vacsorájára. Amenynyiben hülye, önt rá ecetet is. De ez nem része a khoriatikinak. Tovább megyek, a Balkán másik nevezetes salátáját sopszkának hívják, összetétele paradicsom, uborka, hagyma és feta, amit a bolgároknál a szirene néven tisztelnek, és nem hagyják egyben, hanem lereszelik. Viszont, legalábbis húsz évvel ezelőtt a várnai újságíró-üdülő amúgy meglepően jó éttermében így tapasztaltam, az olajat meg az ecetet oda se rakják az asztalra, igaz, nem is hiányzik senkinek. Aztán ott vannak a különféle mozzarella alapú készítmények: mozzarella, paradicsom, bazsalikomlevél, semmi öntet. Vagy, hogy egy kevésbé ismertet mondjak, salátalevelek, őszibarackdarabok, pármai  sonka, összetördelt mozzarella, öntet megint csak sehol.

Vagy miképpen vélekedjünk az erdélyi padlizsánsalátáról, aminek a hódoltsági területe egyébként Nagyváradtól Hyderabadig terjed, és aminek eo ipso nem lehet öntete, hiszen egy massza az egész? Vagy a görög taramoszalatáról, ami szintén massza, és halikrából való?

Könnyen lehetséges, hogy a salátának nem is elengedhetetlen része az öntet.